Önismeret.

Te, aki ezen sorokat olvasod, elképzelhető, hogy egészen pontosnak hitt képpel rendelkezel az önismeret fogalmát, mélységét, minőségét illetően. Az is lehet ugyanakkor, hogy úgy működsz, mint én, és voltaképpen nagyon nehezedre esne röviden összefoglalni, hogy mi történik önmagad megismerése során, és különben is hova vezet ez a „misztikusnak” hitt út.

Mit jelent az önismeret, mi történik ebben a folyamatban, hova juthatsz és mi az, ami elindít ezen az úton?

Én valahogy így látom.

Mi indítja el az „önismerést” és hogy leszel „önismerő”?

Számomra az önismerethez vezető út önmagam elvesztésével kezdődött. Önmagam, mint belső kép, önmagam, mint vízió, önmagam, mint aki valakit képviselt a maga körül épített világban. Önmagam, mint egy folyamatos belső mozi, egy folytatólagos történet, ami a reggeli ébredéstől nap, mint nap életre kel – teszi a dolgát, hat, alkot, épít, fejlődik – majd az álommal ideiglenesen megpihen.

Mégis miért olyan fontos az Önmagad és miért is félnél ennek elvesztésétől egy pillanatig is?

Születésünk pillanatától kezdve, majd életünk során minden fontosabb fejlődési pontban…

…kisgyerekként az Anyától távolodva és a világra nyílva,

…az első közösségekben a társainkkal kapcsolódva, őket utánozva, minket utánozva, mások mércéi szerint élve, a megfelelést és elfogadást vágyva,

…majd fiatal felnőttként a saját életünket élve, példákat követve, példaképként élve, sikerre és boldogságra vágyva alkotva,

…s végül akár az elmúlástól félve, életünket összegezve, bölcsességet nyerve, a távozás kapujában állva…

a fentiekkel azonosulva építjük azt a bizonyos Önmagunkat. Minden pontban, az életünk minden pillanatában valamihez mérten alakítunk ki egy belső képet, amiben magunkat élőnek aposztrofáljuk, amiben hiszünk, és amiben végtére is meghódítani kívánjuk a világot, az életet körülöttünk. Lépésről lépésre, pillanatról pillanatra, minden életeseményben igyekszünk megerősíteni létünket, igazságunkat, jogosultságunkat, Önmagunkat. Hogy is ne lenne ennyire fontos az Önmagam, ha egy egész életen át ezt erősítem és ennek létét biztosítom, hiszen ez biztosítja számomra, hogy élek.

Gyönyörű eleme ez az emberi létnek. Gyönyörű, mély, titkos, és egyszerre korlátolt is. Hogy hogy?

Kisgyermekként megtanulunk kiszakadni a szimbiózisból, megtanuljuk, hogy nem vagyunk egyek az Anyával, s amit odakint tapasztalunk, az valami „más”, a kéz, ami a „mást” érinti Én vagyok, de Anya már nem Én vagyok. Megtanulunk tehát a testünkben gondolkozni, s akkor az idő meghatározott pillanataiban Önmagunk a testünk, már nem Anya vagyunk.

Ez azonban egy ponton tanult illuzióvá válik, s megtanulunk képekben gondolkozni. Ahogy elszakadtunk Anyától, s ahogy a világot felfedezni vágyjuk, úgy kezdünk el érzésekben, képekben és formákban gondolkozni. Én már nem csak a testem vagyok, hiszen már fáj, már jó, az Anya egy misztikus csodalény, aki a világot teremti, s aki látja, amit én látok…

S mi csak haladunk tovább az életben, a véglegesnek hitt Önmagunk pedig velünk fejlődik, és amikor már a képek sem a világ közepe, úgy találnak meg a szavak, a gondolatok, a struktúra, a részek megismerésének lehetősége. Apró darabokra bontjuk a világot, mi vagyunk a Megismerő, a Szabályokat megértő és követő, aki így a világ része – azt mondjuk: „Ez vagyok Én, a világ egy apró eleme, ennek a csoportnak része, annak a gondolatnak a követője, s a hitem határozza meg önmagamat.

S ahogy az idő múlik, fiatal felnőttként már túllépünk a kötött szabályokon, a vélt vagy valós belső korlátokon és úgy érezzük, mi alkotjuk a saját világunkat. Koncepciókat látunk, jövőt tervezünk, a múlton merengünk. A világunk közepe hirtelen saját magunk lettünk és egy adott koncepció, amit magunk köré építettünk, hogy biztonságosan élhessünk egy számunkra ismerős világban.

Ismerős minden. Ismerős a jó, ismerős a rossz, ismerős a barát és ismerős az ellenség. Van ugyan jó és rossz is a világban, de legalább Önmagam vagyunk – mantrázzuk az elménkben. S akkor mégis, hol van itt a kérdés?

Ahogy látod, életed minden pillanata az adott pillanat illuziója volt csupán. S még ha ez akkor nem is tűnt fel, most látod csak igazán, hogy a most Önmagadnak vélt állandó és véglegesnek hitt ideál voltaképpen csak egy válasz arra, ahogy most a legismerősebbnek tűnik az élet.

Te döntöttél így, hogy az Önmagad ez a kép, s te dönthetsz úgy is, hogy megengeded magadnak azt, hogy a világ, amiben élsz, s önmagad nem az egyetlen lehetséges létező. Minden pillanatban más volt és minden pillanatban más is lesz.

Ez a felismerés pedig szintén gyönyörű. Csodálatos. Káprázatos. Ám halálosan rémisztő is egyszerre.

Ez a felismerés pedig mélyen megjelenik akkor, amikor megtapasztalod a halált. Megtapasztalod az elmúlást. Akár a kinti világban, akár a belső utad során. Akár egy szeretted lévén, akár a családod életében, de akár csak egy kapcsolatban, a munkádban, a hivatásodban, s végtére is a világban, amit a fentiek szerint magad köré építettél. Amikor egyszer csak megnyílik az életnek az az egyszerű és tiszta bölcsessége, hogy a halál létezik.

A halál létezik. Az elmúlás létezik. A gyász létezik. Nem csak kint, nem mással, benned.

Az, aki Én vagyok, valójában nem létezik.

…

Itt. Ebben a pillanatban. Az életed új utat mutat. Lehetőséget kapsz a megadásra. Igen. A megadásra. Képes lehetsz elfogadni, hogy mindaz, amit Önmagadnak hittél, mindaz, amit szabályozni kívántál és ahogy az életed élted – az voltaképpen nem minden szinten a te irányításod alatt történik. Megengedheted, hogy elfogadd, az életed nem te irányítod, s akár nem is tudod pontosan merre tart, mégis az irány pontosan jó. Pontosan az, ahogy ebben a pillanatban történnie kell.

Amint ez megtörténik, úgy jelenik meg az életedben a gondviselés. Számomra megragadó ez a szó. Leginkább a keresztény misztika használja, de mondhatsz Sorsot, mondhatsz Univerzumot, mondhatsz valami mindennél nagyobb Erőt, a lényegen nem változtat.

Amint megengeded és megadod magad a gondviselésnek, abban a pillanatban megtapasztalod, hogy ez nem ellened szól, hanem pontosan rajtad keresztül hat és alkot. Te vagy az, akin keresztül megvalósul, s te vagy az, aki megéli, de már nem az az Önmagad, amihez annyira ragaszkodtál, hanem valami sokkal tisztább, sokkal igazabb és sokkal mélyebb.

Amint erre az útra lépsz, s amint erre nyílik a szemed és a tudatod, úgy jelenik meg majd az önismeret vágya.

Önmagad akarod megismerni, de már nem azt, amit eddig hittél, hanem azt, aki valóban vagy.

Aki mindig is voltál.

Aki mindig leszel.