Van valaki vagy valami, ami tudja, hogy mindaz ami eddig történt, az bizonyos pontokon, bizonyos minták, karakterpályák és szerepek mentén meghozott döntések sokasága volt, s amelyek bármelyik pillanatban megváltoztathatóak mostantól. Ez a valaki vagy valami nem mintákban és nem sémákban él, hanem minden pillanat legfrissebb és legteljesebb megélésében létezik és csak csendben tapasztalja, ahogy történik az élet, s ahogy történik az életed.

Ma az emberi tudatfejlődés egy olyan szintjét képviseljük, ahol a „Mi” helyett az „Én” fogalma az erős. Ennek számos előnyével, de talán több és jobban érzékelhető hátrányával. A mai kor embere az „Én” nézőpontjából látja a világot. Megtanult ugyan a szavakkal bánni, megtanult akár a szabályok szerint is élni és bizonyos mértékig talán az egyetemes etikai értékeket is ismeri, mégis elsősorban saját sikerességében látja élete legfőbb értelmét és boldogulásának mértékét.

Számomra az önismerethez vezető út önmagam elvesztésével kezdődött. Önmagam, mint belső kép, önmagam, mint vízió, önmagam, mint aki valakit képviselt a maga körül épített világban. Önmagam, mint egy folyamatos belső mozi, egy folytatólagos történet, ami a reggeli ébredéstől nap, mint nap életre kel – teszi a dolgát, hat, alkot, épít, fejlődik – majd az álommal ideiglenesen megpihen.

A világ teljes. Úgy teljes, ahogy ebben a pillanatban van és ezen senki és semmi nem tud változtatni. Minden nap, minden reggel, minden beszélgetésben, minden hírben, minden cikkben, minden vitában, minden világot megrengető eseményben, minden újításban, minden tudományos értekezésben, minden politikai döntésben, minden gazdasági válságban, minden kapcsolatban, minden barátságban, minden családban, minden szerelemben és még önmagadban is, de mindig lesz valami, amit úgy látsz, hogy nem jó, nem úgy van, ennek másképp kéne lennie.