Az elmúlt időszakban viszonylag sokszor kaptam olyan említést vagy hallottam olyan kifejezést, ahol az adott valaki arra hivatkozott, hogy számomra milyen jó, mert én mindig „zenben” vagyok, én mindig nyugodt vagyok.

Magától értetődő, hogy ez egy erős általánosítás és természetesen önmagában ez nem igaz. Mindemellett elgondolkoztam, hogy vajon hogyan írhatnék erről, hogyan adhatnék át ebből valamit, ami segíthet, nyithat valami felé, amivel lehet hogy nem foglalkozol a mindennapokban.

Mit jelenthet „zenben” lenni, el lehet ezt érni valahogy és vajon mi történik „utána”?

Indítsuk onnan, hogy amikor ezt hallom, akkor természetszerűleg az egom, a karakterem, az identitás amit kialakítottam az évek során örül ennek az üzenetnek, elismerésnek veszi, érzi hogy él. Pontosan látom, érzem és tapasztalom az örömöt, s pontosan tudom azt is, hogy ez a külső megélés ugyanazt a „karakterpályát” erősíti bennem, ami újra és újra el akarja majd érni ezt a külső ingert – az egom, a személyiségem, a működési módom tehát a későbbiekben is igyekezni fog megismételni azt a mintát, ami ezt az örömöt kiváltja.

S tudd, így működünk mi mind életünk szinte minden egyes pillanatában.

Ezek a kitaposott ösvények jelentik azt a fajta biztonságot, ami tudattlanul, mégis olykor egy belső hangként követelik a hasonló minták és cselekdetek megtörténtét, hogy még ha negatív is a megélés, de az egyértelműen ismert, tudott, kiszámítható legyen. Ez pedig nagyon sokat segít életünk során, ahogy fejlődünk, ahogy felnövünk és ahogy az élet sokszor kiszámíthatlan talajára lépünk, mégis van egy árnyoldala, ami azt mondja, hogy minden tapasztalás, minden ami új, minden ami más, azt ez a szerep, ez a karakter, ez a személyiség onnantól kezdve igyekszik a már jól ismert ösvényeken tartani – azaz igyekszik hasonló válaszokat adni, hasonló érzelmekkel, szavakkal és tettekkel reagálni. S amint ez megtörténik, onnantól kezdve eltűnik a pillanat frissessége, s eltűnik annak szabadsága.

És mi történik, ha a pillanat nem friss? Akkor a megélés, a tapasztalás, s te magad sem vagy teljes – akkor nem te magad, mintsem a karaktered, a mintáid, a szereped határozza meg azt, hogy mit is láthatsz, mit is érezhetsz, mit is mondhatsz.

És mi történik még ekkor? Ezekben a pillanatokban lehetőséged van megfigyelni azt, hogy mennyire meghatároz a környezet, ami körbevesz, mennyire meghatároz a múlt, amit megéltél, az emlékek, a történet, amihez ragaszkodsz. Mert hogy igenis ragaszkodsz hozzá – illetve egészen pontosan a karaktered, a személyiséged, az az énrész, aki ezekből a nem teljesként megélt pillanatokból él, ezekből született, ezek adták a minőséget, amit képvisel, s ezután minden pillanatot ezek mintájára akarja fordítani. S te pedig tudattlanul ugyan, de azt mondod, hogy igen, ez vagyok én. A környezetem, a múltam, a történetem, az emlékeim.

Én pedig csak felteszem a kérdést. Valóban így van ez? Vajon ki lennél te egy másik környezetben, ki lennél te, ha múltad bizonyos pontjait más emlékekre cserélnénk, ki lennél te, ha a történeted itt-ott más utat vett volna, s te az életed fordulópontjaiként megélt pillanataiban más döntést hoztál volna? S te erre lehet, hogy azt mondod – akkor már nem én lennék. S én újra csak kérdezek. Ki mondja ezt tulajdonképpen?

Ki az ott? Ki az ott a távolban, aki látja mindezt, aki hallja mindezt, aki olvassa ezeket a sorokat? Ki az, aki mindent megtapasztalt eddig és közben el tudja képzelni azt is, hogy másképp is lehetett volna? Ki az, aki látja az eddig leélt életed, annak minden pillanatát és tapasztalását, s aki egyúttal látja és tudja, hogy mindez van másképp is?

Van valaki vagy valami, ami tudja, hogy mindaz ami eddig történt, az bizonyos pontokon, bizonyos minták, karakterpályák és szerepek mentén meghozott döntések sokasága volt, s amelyek bármelyik pillanatban megváltoztathatóak mostantól. Ez a valaki vagy valami nem mintákban és nem sémákban él, hanem minden pillanat legfrissebb és legteljesebb megélésében létezik és csak csendben tapasztalja, ahogy történik az élet, s ahogy történik az életed. Nem bírál, nem ítél, nem tekint semmit jónak vagy rossznak, egyszerűen csak tapasztalja ami történik – s mindeközben veled van ebben az életben.

Ki ez voltaképpen? Mindegy minek nevezzük. A lényeg, hogy megtapasztaljuk, megengedjük és kapcsolódjunk hozzá. S hogy lehet ezt?

Csendben.

Semmit nem kell kifejezetten tenned vagy semmit nem kell nem tenned. Minden gyakorlat, minden technika és minden módszer ugyanúgy egy minta, egy sorozat, egy ismétlés, amit annak a mintának a feloldására használsz, amit a karaktered éveke át épített fel számodra. És persze, eleinte fontos valamihez fordulnod, hogy elindulhass ezen az úton, de közben látni fogod, hogy a legfontosabb, hogy tisztulj.

Tisztulj, szabadulj, pihenj, tapasztalj, foglalj benn mindent, engedd meg, legyél benne, oldódj, töltődj, gyógyulj, szeress.

Tapasztald minden pillanatodat frissen, minden eshetőséggel, minden lehetőséggel, de ne ragaszkodj ahhoz, amit már ismersz, a döntéseidhez amiket magadhoz kötsz, a környezethez amiben élsz, a mintákhoz amiket úgy hiszed meghatároznak, az énképhez, amit öröknek és megmásíthatlannak gondolsz. Tudd, hogy nem csak az vagy, akivel megtörtént a múltad, nem csak az vagy, aki szomorú, nem csak az vagy, akinek fáj és nem csak az vagy, aki gyászol. Az is vagy, aki örül, az is vagy aki szeret, aki büszke, aki él, aki vágyakozik, aki virágzik, aki teremt, aki ad.

Legfőképpen viszont az vagy, aki ebből mind mind egyszerre van. Aki minden pillanatban a legigazabb, a legfrisebb, a legvalóságosabb, a legadekvátabb választ adja az életre, ami történik vele. Az vagy, aki ezt megteheti, s az vagy, aki ezt meg is teszi. S mi kell ehhez? Türelem, elfogadás és leginkább csend.

Mit jelent tehát „zenben” lenni?

Csak legyél csendben kicsit. Igazán csendben. S hallgasd mit mond neked ez a valaki, mire hív téged, mit mutat neked. Újra és újra, engedd meg a csendet, engedd meg őt, engedd meg magadat önmagad számára. S ekkor minden ami nehéz, minden ami fáj, minden ami leköt, minden ami ragaszkodás, minden ami tehetetlen és elérhetetlen, lassan oldódni kezd.

Oldódik majd a kint, és születik a bent. Oldódik majd a zaj, s születik a csend. Finoman szűnik majd a káosz, és születik a béke. Születik a könnyű, születik a lehetőség, születik valami más.

Születik egy új élet.

És mi történik ezután?

Semmi különleges. Az élet nem áll meg, történik majd minden, ad, s ugyanúgy el is vesz majd tőled. Te viszont már máshol leszel. Valahol a csend útján, kevesebb kérdéssel, kevesebb bizonytalansággal, kevesebb kellel, kevesebb szükséggel, de leginkább kevesebb szűkséggel.

A maga teljességében igyekszed tapasztalni a pillanatot, s habár ez korántsem lesz így mindig, de minden ilyen pillanatban hálásan megpihensz és csak éled azt, amit kapsz, ami történik, ami megjelenik. Könnyebben, finomabban, tudatosabban, de leginkább szabadabban.