Mi mozdít most igazán? Egy belső hívás, egy vízió, amit nehéz igazán fogalmak szintjén leírni és egésszé formálni, mégis megpróbálkozom vele. Ami pedig leginkább nehézzé teszi, az az, hogy bárhogy is írom, bárhogy is fogalmazom, az soha nem lesz teljesen az, amit érzek.

Az érzés maga sűrű, energiával teli, élő, lélegző, olykor szikrázó. Maga a fogalom, a szó, a gondolat pedig már sokkal hidegebb, sokkal fakóbb.

Mégis mi mozdít most igazán? A szinergia.

A szinergia számomra az egységet, a közösség érdekét szimbolizálja. Egy módja az életnek, ahol az egyéni önkifejezés és az önmegvalósítás többet ad kollektíven a világnak, mint egyenként külön-külön mindenkinek. Ahol megvalósul az az állítás, miszerint a nagy egész több, mint a részek összessége.

Ma nem így élünk.

Ma a közösen megélt és elfogadott illuzórikus világban, amit az igaz valóságunknak tekintünk, az emberek szeparáltan élnek. Ez nem feltétlenül fizikai szeparáltságot, de mindenképpen egy belső, mondhatni lelki szeparáltságot jelent.

Ma az emberi tudatfejlődés egy olyan szintjét képviseljük, ahol a „Mi” helyett az „Én” fogalma az erős. Ennek számos előnyével, de talán több és jobban érzékelhető hátrányával. A mai kor embere az „Én” nézőpontjából látja a világot. Megtanult ugyan a szavakkal bánni, megtanult akár a szabályok szerint is élni és bizonyos mértékig talán az egyetemes etikai értékeket is ismeri, mégis elsősorban saját sikerességében látja élete legfőbb értelmét és boldogulásának mértékét. Ez az erős „Én”-tudat számos ember számára hozott valóban sikerként értelmezhető tapasztalatot és materiális értéket az elmúlt évtizedekben és évszázadokban, de kérdés, hogy látjuk-e mi az, ami a tényleges mögöttes mozgatórugó emögött a „sikeresség” mögött?

Mit jelent a „sikeresség”, mit jelent az „Én”-megvalósítás? Valójában ki az, aki sikeres és ki az, aki megvalósul az életünk során? Gondoltál-e már bele abba, hogy amikor valamit sikerül elérned, amikor valamit sikerül megtenned, s amikor egy dícséretet fogadsz, ki az, aki azt mondja belül: „Na ezt jól csináltad! Basszus, de jó érzés! Á, hagyjad csak, semmiség! Alap!”

Mit akar tőled ez a valaki, aki rajtad keresztül „Én” megvalósul?

Legmélyebb hitem szerint egységet akar. Megnyugvást, békét, kikönnyülést. Azonban ezt nem jól kommunikálja rajtad keresztül.

Ahogy a mai kor embereként élünk, és ahogy a sikert és a boldogságot keressük az életben, a munkánkban, a hobbinkban, a barátaink és családunk visszajelzésében, az egy mély, belső késztetés arra, hogy egységet, megnyugvást, kapcsolódást – újra kapcsolódást éljünk meg. Régebben, amikor a misztikus vallási közösségek egy tiszta és konvencióktól mentes képviseletet jelentettek a világban, maga a vallás is ezt a kapcsolódást hivatott elérni. Re-ligio, azaz újra kapcsolódás – itt éppen egy isteni minőséggel. Nem is maga az Isten, mint kivetített, külső szimbólum volt a lényeg, hanem hogy az ember a szívében érezze azt – nincs egyedül a világban.

Nincs egyedül a fájdalmában, nincs egyedül a nehézségben, de ugyanígy nincs egyedül az örömében és sikereiben sem. Nincs egyedül a sorsában.

Ahogy a magyar is kifejező – közösséget vállal.

Ma úgy látom, hogy nem feltétlenül a vallás, de egyfajta tudatos, nyitott, az „Én” kizárólagos nézőpontján felemelkedett rálátás eredményezhet effajta közösség vállalást. Ez a vállalás pedig egy lehetséges életmód, a lehetőség arra, hogy emberként szinergiában éljünk egymással és a világgal. A világot nem magunkévá téve és tévedésben élve „felfalva” azt, hogy így biztosíthassuk életünk, fejlődésünk és sikerünk, de mindinkább egységben azzal és közösségre lépve.

Ez a fajta egység megtapasztalása, ez a fajta közösség vállalás, ez a fajta szinergikus élet pedig lehetőséget nyújthat abban, hogy ráébredjünk egy olyan világra, aminek a lehetősége itt van előttünk, de nem látjuk azt a saját szemünktől. A saját „Én”-tudatunktól.

Ami bent, az kint. Ami fent, az lent.

Lehet, hogy apránként. Lehet, hogy életeken át, de ez a belső egység egyszer csak kint is láthatóvá válik.

Talán te már most is látod.